Egy megrázóan igaz történet

    1906. április 18-án, szerdán kora reggel történt. San Francisco, vagy ahogyan akkoriban nevezték a Nyugat Büszkesége még aludt a sötétben. Hamarosan hajnal köszönt az alvó városra, és a reggeli ködben elkezdődik egy újabb, csodás nap. A félmillió lakosságú San Francisco hamarosan nyüzsgő hangyabollyá változik, az emberek munkába, iskolába indulnak. Most azonban még a legtöbb ház, lakás függönyei, redőnyei lehúzva vannak. Csak a korán kelők ébredeznek: a villamosvezetők, a reggeli műszakban dolgozó gyári és kikötői munkások ásítoznak, nyújtózkodnak, és megpróbálják kidörzsölni a maradék álmot a szemükből. Ideje felkelni és munkába indulni. Úgy, mint bármely más napon.

     Hirtelen azonban pokoli zűrzavar keletkezik...

    Reggel 5 óra 13 perckor, minden előzetes jel nélkül megmozdult a föld San Francisco alatt, és 40 félelmetes másodpercig rázkódott az egész város!  Ezután 10 másodperces szünet következett, majd egy újabb hatalmas rengés. A föld mérges, fenyegető, vészjósló morgást hallatott, és egy szempillantás alatt óriási káosz keletkezett a városban.

    Kora reggel volt. Az utcák teljesen kihaltak, csak a tejesemberek rótták megszokott körútjukat, és a rendőrök álltak a posztjukon. Jesse Cook rendőr őrnagy saját szemével látta, ahogyan a rengés végighullámzott az utcán.

    - Az egész utca hullámzani kezdett – mondta. – Olyan volt, mintha az óceán hullámai hömpölyögtek volna felém.

    A város másik részén a híres olasz operaénekes, Enrico Caruso volt szállóvendég a Palace Hotel luxusszállóban, előző este ugyanis telt házas előadáson énekelt a város operaházában.

    - A szobámban minden körbe-körbe járt. – mondta később. – A csillár megpróbálta megérinteni a mennyezetet, a székek pedig egymást üldözték. Rettenetes jelenet volt. A falakról potyogott a vakolat, és porfelhő szállt a levegőbe. Teremtőm, gondoltam, ennek sohasem lesz vége.

    Városszerte épületek „imbolyogtak és dülöngéltek, mintha játékszerek lettek volna”. Az ablakok és a kirakatok üvegei apró darabokra törve, csörömpölve hullottak a földre. A megrepedt falakon keresztül bepillantást lehetett nyerni a lakásokba. Az utak felpúposodtak, és valami kísérteties módon a város összes templomharangja egyszerre kezdett el zúgni-búgni. Egy szemtanú szerint úgy hangzott a harangozás, mintha a világ végét jelezné. Rémült emberek ugráltak ki ágyukból, és éjszakai öltözékükben az utcákra szaladtak. Sietve felkapdosták, ami a kezük ügyébe került. Volt, aki a ketrecben csiripelő madarait hozta, egy férfi fején három kalappal jelent meg: ez volt minden, amit hirtelen talált. Egy másik ember egy szemetesvödröt markolászott, mintha az lett volna a legféltettebb kincse. Egyesek az utcákon barangoltak, mások szótlanul, magukba roskadva ültek a járdaszegélyen. Túlságosan sokkolták őket a történtek ahhoz, hogy sírni vagy akár csak szólni tudtak volna. Senkise akarta elhinni, ami történt. Ehhez hasonló pusztítást még soha életükben nem láttak. Nem is csoda, hiszen azon az áprilisi hajnalon San Franciscót minden idők egyik legerősebb földrengése rázta meg.

    Amikor abbamaradt a morgás, az emberek megpróbálták felmérni a helyzetet. Szívszaggató látvány tárult a szemük elé. Teljes kerületek omlottak le, vagy süllyedtek a földbe. A belvárosban csaknem minden ház megsérült. A romok alatt több százan vesztették életüket, még többen súlyosan megsérültek. A házak romjai alól minden felől segélykiáltások hangzottak. És amikor már úgy tűnt, ennél rosszabb nem jöhet, bekövetkezett a még rosszabb.

    Körülbelül délelőtt 10 óra lehetett, 5 órával később az első rettentő rázkódás után. Azt gondolva, hogy már véget ért a pokol, egy asszony rántottát kezdett készíteni reggelire. Meggyújtott egy gyufát és a tűzhelyre dobta, majd elszörnyedve bámult maga elé... A földrengésben megsérült a kéményük, és a fellobbanó tűz meggyújtotta a konyha mennyezetét. A faház másodperceken belül lángokban állt. A tűz pillanatok alatt átterjedt a szomszédos házakra, majd az egész környékre. Ha nem cselekszenek gyorsan, San Francisco porrá ég.

    A város bátor tűzoltói azonnal a helyszínen voltak, és a legközelebbi tűzcsapra szerelték a tömlőiket, majd megengedték a vizet és vártak, hogy folyni kezdjen. Vékony kis sugárban kezdett csorogni a víz, azután semmi. Mi a csoda történik? Hamarosan félelmetes felfedezést tettek: a város fő vízvezetékcsövei megrepedtek a földrengés során, és közel 300 millió liter víz szivárgott el a talajban. Víz nélkül a tűzoltók tanácstalanul álltak a tűz előtt. Nem tudtak mit tenni, csak nézték, amint San Franciscót felemészti a lángok. A városra a teljes pusztulás várt. A környező dombok közé menekült városlakók rögtönzött szálláshelyükről nézték városuk pusztulását. Egy idegsokkot kapott szemtanú később így írt a látottakról: „Valóságos tűztenger terült el alattunk. Fejünk felett az ég fehéren izzott, később aranyba, majd narancsszínbe mélyült ez az izzás, és az égbolton szétterülve könyörtelenül világított meg mindent. A füst óriási felhőbe tömörülve mozdulatlanul csüngött alá… Amikor leszállt az este, lehűlt a levegő is, és férfiak és nők kezdtek el járkálni az alvók sorai között, elgémberedett tagjaikat nyújtóztatva. A fáradtságtól és a folyamatosan hulló hamutól sajgó, véreres szemük ugyan megpróbált elfordulni a tűztől, ám a rettentő látvány szinte bűvöletben tartotta őket.”

    A végzetes tűz az állandó erős szél miatt három nap és két éjszaka tombolt, majd április 21-én, szombaton éjszaka végre valahára esni kezdett az eső. Éppen idejében! Másnap reggelre kitisztult a levegő, csak néhány helyen gomolygott egy-egy kisebb füstfelhő a kiégett romok felett. A legtöbb ház helyén elszenesedett fekete roncsok maradtak csupán. A város szinte felismerhetetlen lett. A régi San Francisco örökre eltűnt.

/forrás: Anita Ganeri: Förtelmes földrengések/